A magyar általános áfakulcs világrekorder mértéke nem csak abban ütközik ki, hogy emiatt drágábbak a boltban vásárolt termékek. Abban is, hogy komolyan ösztönöz az áfa elcsalására, s ezért legalább ennyire készteti az adóhatóságot arra, hogy ezt valakin bevasalja. A NAV legutóbbi évkönyve szerint például az összes megállapított adókülönbözetből az áfa több mint 90 százalékot tett ki. Az ország teljes adó- és tb-bevételében pedig közel 25 százalékkal képviselteti magát. A tét tehát komoly.
Ám ahol fát vágnak, ott hullik a forgács. A NAV ugyanis sokszor éppen azoktól a jóhiszemű adózóktól követeli a mások által elcsalt általános forgalmi adót, akik nemegyszer maguk is károsultjai az iparágukban burjánzó áfacsalásnak. Ez jellemzően úgy történik, hogy a hatóság megtagadja tőlük az adólevonási jogot, arra hivatkozva, hogy valakik valahol áfacsalást követtek el azzal a termékkel, amelyet utóbb ők is beszereztek.
Mindez azonban beláthatatlan károkat okoz. Sokszor akár évtizedes múltú családi vállalkozások esnek áldozatául az ilyen megállapításoknak. Ezeknek a cégeknek az sem gyógyír, ha végül több év elteltével nekik ad igazat a bíróság, hiszen addigra már időt, pénzt áldoztak a NAV-val való viaskodásra.
De hogy jutottunk ide? És van-e ebből a helyzetből kiút? Az áfa egy rendkívül egyszerű adónem: a lényege, hogy a fogyasztó adót fizessen az általa megvásárolt áruk, szolgáltatások után. Ám azért, hogy az állam folyamatosan figyelemmel kísérhesse az értékesítési láncokat, úgy alkották meg a rendszert, hogy akárki, akármilyen célból is vesz árut, szolgáltatást, köteles az arra jutó áfát megfizetni az eladónak. Ugyanakkor, ha azt végül mégsem ő maga fogyasztja el, hanem üzleti célból felhasználja, akkor megilleti az a jog, hogy az így megfizetett áfát levonja abból, amit ő maga szed be és teljesít a saját vevője nevében. Így végső soron elérhető ennek a tehernek az eredeti célja: az, hogy a gazdálkodó ne fizessen adót, neki az áfa csak egy átmenő tétel legyen. Ennek a legfőbb biztosítéka a levonási jog.
Nálunk azonban, még talán az ezredforduló környékén, az áfa eredeti célja mintha elhomályosult volna. Gyökeret vert ugyanis az a szemlélet, amely szerint a levonási jog csak akkor illeti meg a számlabefogadót, ha nem pusztán az ő beszerzése, de az azt megelőző is minden szempontból kifogástalan. Az akkori adóhatósági és bírósági gyakorlat azt eredményezte, hogy sokszor a számlázási láncolat legkisebb szabálytalansága is a számlabefogadó levonási jogának a megtagadásához vezetett. A levonási jog nem jogosultság volt, hanem egy olyan kegy, amelyet ki kellett érdemelni.
Sokáig úgy tűnt, hogy mindebben az EU-csatlakozás gyökeres változást hoz. Ennek nyomán ugyanis több magyar és kelet-európai ügy is az unió bírósága elé került. Az pedig mind egyértelműbben mondta ki, hogy az áfalevonási jog az áfarendszer lényegi eleme, alapvető jog, amelyet csak egészen kivételes esetben lehet megtagadni a gazdálkodótól. Márpedig ebbe nem fér bele az, ha csak azért nem vonhatja le az adót, mert valaki a számlázási láncolatban elcsalta az áfát.
Az uniós joggyakorlatban ez a kivételesség végül is úgy jelent meg, hogy a levonási jogot csak attól lehet megtagadni, aki tudott, vagy kellő gondosság mellett tudhatott arról, hogy a számlázási láncban korábban eljárt szereplők elcsalták az áfát. Mindezt ráadásul az adóhatóságnak kellett bizonyítania.
Úgy tűnt, hogy a jóhiszemű adózók hátradőlhetnek. Csakhogy – mint láttuk – az áfa komoly tétel az adóbevételek között, az adóhatóság pedig nagyon nehéz bizonyítási feladattal állt szemben, miközben az elvárás nem változott: az elcsalt áfát be kell hajtani. Leporolta hát a korábbi gyakorlatát, és mind több ügyben azt állapította meg, hogy a számlakibocsátó ténylegesen nem lehetett képes arra, hogy eladja az árut vagy teljesítse a szolgáltatást, mert maga sem legálisan szerezte azt be. A „nem a felek között” teljesített ügylet szállóigévé vált az adóhatósági megállapításokban. A lényege pedig az volt, hogy ez az ügylet olyan alapvető hiányossága, ami miatt az adóhatóság szerint a számlabefogadó jó- vagy rosszhiszeműségével már nem is kell foglalkozni.
Úgy tűnt, hogy a remek uniós joggyakorlatot kidobhatjuk az ablakon. Az áfalevonásból „jog” helyett ismét „kegy” lett, amiért ismét kuncsorogni kellett; az általános forgalmi adó átmenő tételből ismét tényleges költséggé vált; és az állam a csalók helyett ismét azoktól szedte be az áfát, akiktől még be lehetett, mert nem tűntek el. Visszaálltunk a startkőre.
Ebben a helyzetben azonban most ismét új reménysugár tűnt fel. Az unió bírósága ugyanis sokadszorra, szinte már unottan, végzés formájában ismét egyértelműsítette, hogy még ha nem is a számlában feltüntetett eladó teljesítette az ügyletet, az áfalevonási jog ilyenkor is csak akkor tagadható meg, ha az adóhatóság bizonyítja, hogy erről a számlabefogadó tudhatott.
Sokakkal együtt remélem, hogy ez már tényleg az út vége. Bízom benne, hogy a tisztességes és tisztességesen eljáró adózóknak tényleg nem kell többé attól tartaniuk, hogy rajtuk hajtják be a mások által elcsalt áfát. Remélem, hogy a levonási jogot mostantól nem kiérdemelni kell, hanem az minden gazdálkodónak jár.
